Jane Shemilt: Légszomj

Különösen érzékenyen érintett a téma, de véleményem szerint minden anya (szülő) így lenne ezzel. Egy orvos házaspár rivalizálásába, hétköznapjaiba nyerhetünk bepillantást az emlékeken keresztül. Nem könnyű a gyerekeknek sem, nagyok az elvárások, de az afrikai utazást mindenki nagy izgalommal várja. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem azt az élményt kapják a kontinenstől, mint amire számítottak. A főszereplőt nem sikerült megkedvelnem, mert egy hűvös, számító, karrierista, aki szégyent hoz a 21. századi nőkre.

Tartalom: 

Emma és Adam orvosként valódi szaktekintélynek számítanak. Amikor egy kutatóprogram keretében a férfinak lehetősége nyílik arra, hogy családostul egy évre Botswanába utazzon, úgy döntenek, belevágnak a nagy kalandba. A munka vészhelyzeteiből, taposómalmából és a kettejük közötti állandó versengésből végre kibillentené őket ez a soha vissza nem térő alkalom; és a nyugodtabb, egymásra jobban odafigyelő, boldogabb életről szóló álmuk talán a vadon szomszédságában valóra válhatna.

Az álomból azonban igazi rémálom lesz: Emma egy nap üresen találja a kisfia ágyát. Afrika földjén, több ezer kilométerre az otthonuktól, valódi segítség híján maradnak. A rendőrség ugyan nyomozásba kezd, a szülők mégis úgy érzik, nekik is a gyermek nyomába kell eredniük, mert ki tudja, milyen szörnyűbbnél szörnyűbb okok állhatnak az eltűnése mögött. 

Értékelés: 

Teljesen letaglózott a főhős viselkedése, csakis a saját szakmai előmenetele érdekli. Lényeg, hogy a férjével lépést tartson, még a kisfia születése után is csak a munkájának él. Pedig az az édes gyermek annyira vágyott a közelségére! Persze a tragédia bekövetkezte után már élőhalottá válik a nő, próbálja szépíteni a dolgokat, de az én szememben akkor is egy alávaló némber. Sajnáltam a többi gyereket is, a férjét pedig nem értettem, hogyan tudott egyáltalán egy fedél alatt élni vele. A történet tetszett, a karaktereket utáltam. 

Emma: Szégyenteljesen viselkedik, teljesen ellenszenves a hozzáállása. 

Adam: A szórakozott professzor, akinek fogalma sincs, mi folyik körülötte. 

Nehéz visszafogni magam, hogy ne csak a főhőst szidjam, de annyira ellenszenvesre sikerült a karaktere, hogy le a kalappal a szerző előtt, amennyiben tényleg ez volt a szándéka. Amikor eltűnik a kisfia, akkor végre előjönnek az igazi anyai ösztönök, de már késő megbocsátani a korábbi viselkedését.

Adam, a férj, az örök ellenfél, akit Emma folyamatosan túl akar szárnyalni. A férfiban nem érzem ezt a versenyszellemet, ő ösztönösen segíteni akar az embereken, nem a bizonyítási kényszer hajtja. A kisfiú eltűnése után viszont benne is változás kezdődik, de nem a jó irányban halad a házaspár kapcsolata. 

Alice: Az idősebb kislány nagyon megsínyli szülei rivalizálását. 

Megan: Furcsa szerzet Emma barátnője, de a bajban lehet rá számítani. 

A kislányok közül Alice az, akinek több figyelemre lenne szüksége, a húga, Zoé még túlságosan kicsi ahhoz, hogy átlásson a szitán.

Kezdettől fogva érthetetlen Adam asszisztensének önzetlen viselkedése. Szerintem egy kicsit bele van zúgva a főnökébe. Emma viszont számíthat rá a bajban. 

Pozitívum: Végig fenntartja az érdeklődésemet. 

Negatívum: Az anyai lelkem kissé sérült, Emmát pedig utáltam. 

A könyv borítója egyszerű, mégis tökéletesen visszaadja a regény hangulatát. A nő próbálja a víz felszíne felett tartani a fejét, még a gyötrelmes hónapok alatt is életben maradni, ami pokolian nehéz. Az úszás egyébként Emma gyermekkorának meghatározó élménye, a versenyszellem akkor alakult ki benne. 

Kedvcsináló idézet: 

 „Gyerekkoromban egyszer rávettem apámat, hogy Sienában bemenjünk egy középkori kínzásokat bemutató múzeumba. Most már látom, hogy teljesen feleslegesen használtak kínpadokat, tüskés ketreceket, amikor egy anyát akartak megbüntetni. A tizenkettedik századi Itáliában is bőven elég lett volna, hogy az anyától elveszik a gyerekét, szegény asszony mindent vállalt volna a gyermek megmentéséért, akár a halált is.”