Éppen egy évvel ezelőtt olvastam Paula Hawkins
krimijét, vagy pszicho-thrillerét, még nem azonosítottam be a
műfajt. A könyvben egyre fokozódik a feszültség és az olvasó
kezd rájönni, hogy több zajlik a háttérben, mint egy egyszerű
gyilkosság (persze minden gyilkosság szörnyű, de itt fokozódik
az iszonyat a történet előrehaladtával). Az események több
szálon futnak, eltérő időben, és amikor összeérnek, akkor érti
meg az olvasó, a sok mellébeszélésnek is volt értelme. A légkör
és a környezet, amelybe az író belehelyezi a történetet
nyomasztó.
Kedvenc idézet:
„Valami nem volt rendjén, de végül rájöttem, hogy
csak én vagyok az.”
Az ősszel debütál a könyvből készült film a
mozikban. Nem tudom, abban az esetben van-e értelme megnézni, ha
olvasta az ember, de a szereposztás miatt, na meg persze
kíváncsiságból is én nem hagyom ki.
A főszereplő karakterére azt gondolom érdemes
kitérni. A lány a vonaton, Rachel, akinek az élete sivár,
monoton, csakúgy, mint egy mindennapos vonatút. Ezen a kimerítő,
munkába zötykölődő utazáson a szürke hétköznapokból csak az
ablakon elé táruló látvány és a fantáziája az egyetlen kiút.
Hogy mit lát és mindez hová vezet, az legyen a könyv vagy a film
meglepetése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése